Jakus Lajos Múzeumi Kiállítóhely

A község igen régi, területe már az őskorban is ismert és lakott volt. Ezt bizonyítja az Alsópencen, 1921-ben talált kőbalta, valamint a Penc-szűgyi út építésénél 1933-ban talált csiszolt kőkorszakból való véső is. A Zsobrák-dűlőn római bronzpénzt leltek Gordiánus császár idejéből (III. sz.) és a honfoglalás korából néhány sarkantyú került felszínre. 1936-ban a Nemzeti Múzeum által, Dr. Gallus Sándor vezetésével végzett ásatáskor a Tuskolanban középkori, X-XI. századi temetőt tártak fel 12 sírhellyel. A leleteket a Nemzeti Múzeumba vitték.
A település első említését 1358-ból ismerjük. A helység a XIII. században valószínűleg a Ruhmann család birtoka volt, ezt alátámasztja a szájhagyomány és a Ruman-hegy elnevezés is. 1390-ben már a Penczy-család egyik őse, Penczy Péter volt a község birtokosa. Leánya, Agatha a Hont megyei Kelenyén volt 1407-ben birtokos. 1414–1416-ban is a Penczi család birtokában találjuk. A család kiemelkedő tagja volt Penchy János, ki 1449 és 1460 között esztergomi kanonok és komáromi főesperes volt. 1434-35-ben a váci káptalan, Pálóczi Máté országbíró kérése alapján a falut Penchi Balázs fia Tamásnak, valamint László fiai Gyárfás és Jakab közt osztja meg.

1444-ben Csővár Giskra huszita vezér kezébe került. A husziták egészen 1461-ig tartózkodtak benne. Penc is végveszélybe került, ám „csupán" rendszeres fosztogatások elszenvedőjévé vált. E kor szomorú emlékét őrzi a Zsobrák nevű dűlő is mely a cseh „zsebrák" szóból származik. (Így nevezték a 15. században hazánkban garázdálkodó cseh zsoldosokat.)

1473-ban a Szobi család volt a földesura. A 16. században két települést említenek az oklevelek Nagy-Pencet és Kis-Pencet. Kis-Pencet Szobi Mihály (Werbőczi István apósa) 1505-ben a székesegyházra hagyta misealapítványul.

Az 1529. évi hadjárat alatt, amikor Szulejmán Bécset vette ostrom alá, Nógrád vármegye területe ismét visszakerült Zápolya János király birtokába. A király 1533 november 21-én Penc helységet - amely Penczy Tamás magtalan halálával a koronára szállott - ekkor már nagyszavú kincstartója, Martinuzzi György barát rokonainak, Amadé István budai alvárnagynak és Jadrai Malesith Miklósnak adományozta. János királlyal egyidejűleg azonban Ferdinánd is gyakorolta a királyi hatalmat, s Pencet 1535. június 30-án Komornyik Ferencnek, Penczy Krisztina férjének adományozta. 1540-ben pedig gróf Thurzó Elek titkára, Sebestyén nyerte el a települést Ferdinánd királytól. Zalukai Voxith-Horváth pécsváradi kapitány viszont Zápolya Jánostól kapta meg Felső-Penc helységet és a Zsidi (később Sűgyi) pusztát 1538-ban.

1542-ben Kispenc (Alsópenc) káptalani birtokként fizette az adóját. Kispenc lakói 1578 és 1594 között bor-, gabona-, és juhtizedet szolgáltatott a váci püspökségnek. A falunak ekkor 8 telkes jobbágy volt a lakója. A bortizedet Nagypenc faluval együtt fizették, hiszen szőlőik ennek határában voltak. 1580-ban a bortizeden felül fizettek még 14 köböl gabonát, és 4 juhot is adtak tized címén. Nagypenc tizede ugyanekkor 14 köböl bor és 10 kereszt gabona volt.

A település a XVI. század közepén behódolt a törököknek. Az 1559. évi tímár-defter szerint a budai beglerbég hász-birtoka, melynek jövedelme 8000 akcse. Az összeírás említi az elhunyt Márton papot, s név szerint számbaveszi a családfőket. Az 1559. évi összeírás említi Hirvát János majorságát. Mivel azonban a major elhagyatott volt, tapuba adásáról határoztak. A tapu-illetéket Abdulvehháb váci várnagy fizette meg, s ily módon a birtok a nevére íratott. Az új tulajdonos hamarosan túladott a birtokon, mikor Hasszán nógrádi szandzsákbég ezer akcséért megvásárolta tőle, s a Buda közelében lévő Gülbaba kolostor egyházi alapítványává tette. Ekként jegyeztetett fel az új szultáni defterbe. Annak ellenére, hogy a térséget a török uralta, ez nem akadályozta meg Ferdinánd királyt abban, hogy 1559-ben ismét eladományozza a települést. Ez alkalommal Rácz, vagy másképp Wratkovich Pál lett az elméleti birtokosa.

1562-1563-ban a szécsényi szandzsákhoz tartozott, 14 adóköteles házát írták össze, s Rusztem budai pasa hűbérbirtoka volt. A török időkben mindkét Penc nevű falu elpusztult. Kispenc 1651-ben kezdett ismét betelepülni, Nagypenc pedig csak az 1700-as évek közepén települt újjá. A török uralom után a visszatérő földesurak szlovák nyelvű munkásokat telepítenek a községben.

A későbbi összeírásokban nem fordul elő és még az 1715–1720. évi összeírásokból is hiányzik, minden bizonnyal elnéptelenedett. 1770-ben, az úrbéri rendezés alkalmával, már ismét szerepel. Ekkor Benkó János, Gerhárd Pál, Dacsó Ferencz, Podmaniczky János és Sándor, Frideczky Teréz, Balogh Antal és Adám, Sréter örökösei, Osztroluczky István és Sándor, Zlinszky József, Mocsáry Pál, Pápay János és a Bossányi család, Vizsolyi János, Kőrössy Péter, Lieszkovszky Péter, s továbbá a Beleznay és Bujanovszky család voltak a birtokosai.
Egy 1799-ből származó forrás így említi: „Pencz. Magyar és tót falu Nógrád Vármegyében, földes Ura B. Podmanitzky, és több Uraságok, lakosai katolikusok, zsidók is laknak benne, fekszik Kosdhoz közel, szép szőlő hegyei vagynak, egyébiránt határja ollyan, mint Kozárdé, első osztálybéli."

Vályi András így fogalmaz a Magyarország leírása című kötetében: „Alsó Pencz. Szabad puszta Nógrád Vármegyében, földes Ura a Vátzi Püspökség, fekszik Kosdhoz közel, mellynek filiája." „Puszta-Pencz, puszta Pest-Pilis vmegyében, Pencz mellett."

1826-ban Prónay Pál özvegye Osztroluczky Zsófia és a Podmaniczky család, később a Maithényi, Huszár, Martonfalvy, Bory, Lieszkovszky, Ruttkay, Szerémy, Tornyos, Tapolcsányi, Podluzsányi, Kosztolányi, Kozáky és Welser családok voltak főbb birtokosai.

Petőfi Sándor többször is ellátogatott Pencre, anyai nagynénjéhez, Hruz Évához, aki itt szolgált a faluban Kosztolányi Imre ügyvédnél, de idevaló diáktársai is voltak: Osztroluczky János és Kosztolányi Endre. 1835 karácsonyát és 1838 szüretét is itt töltötte. A Kosztolányi családnak a híres Menyecske-hegyen 15 hold szőlője termett. Petőfi így ír erről jó barátjának Csörföly Lajosnak Pozsonyba: „Nálunk october 13-án esett először a hó, hanem akkor nem voltam Selmeczen, de Penczen ... Penczen!!. Én, Osztroluczky és Kosztolányi mentünk oda szüretre. S ott múlatánk két hétig." A költő látgatásának emlékére 1926-ban emléktáblát avattak. Az avatáson jelen volt többek között Rákosi Jenő író, újságíró, színházigazgató, lapszerkesztő, a főrendiház tagja, Lampérth Géza író, a Petőfi Társaság főtitkára és Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, könyvtáros, a kolozsvári és a budapesti Egyetemi Könyvtár igazgatója is. A településen, az említett tábla utódán kívül még két tábla és a múzeum előtt egy emlékmű hirdeti büszkén a nagy költő penci látogatásainak emlékét.
1826-ban Prónay Pál özvegye, Osztroluczky Zsófia, a báró Podmaniczky család, Kosztolányi Imre, valamint a Majthényi, Martonfalvay, Bory, Lieszkovszky, Ruttkay, Szerémy, Tornyos, Tapolcsányi, Podluzsányi és a Huszár család voltak a birtokosai. Ezévben már 110 zsidó lakott a községben. Számuk 1835-ben már 178 volt. Ezek alapján már nem is csodálkozhatunk azon, hogy a következő adat már zsinagógájukat is említi.

1850-től a község Felső-Pencz, Puszta-Pencz elnevezése megszűnt, és Penc lett a neve. Fényes így ír róla 1851-ben: „Felső-Pencz, tót-magyar falu Nógrád vmegyében, Pest vmegye szélén: 515 kath., 460 evang., 9 ref., 200 zsidó lakossal. Kath. és evang. szentegyházak. Synagóga. Főgazdagsága szőlőhegyében áll, melly igen hires fejér bort terem. Földes urai b. Prónay, b. Podmaniczky, és felette számos nemesek. Utolsó posta Vácz."

Az 1848/49-es szabadságharc során több ízben is érintett volt a település. Az 1849. évi tavaszi hadjárat során egy Őrbottyánból Verőce felé igyekvő dandár eltévedt, s Pencen kötött ki. Az 1849. évi július 17-n történt váci ütközet során pedig napokig tele volt Penc térsége is katonákkal, sebesültekkel. A kiéhezett honvédok szőlővel csillapították éhségüket. Az elhunytakat pedig ott is temették el az erdőben.

A szabadságharc után – mintha nem lett volna elegendő a sok megpróbáltatásból – újabb csapás várt a volt honvédekre. 1849. októberében a császári hadsereg főparancsnoksága elrendelte, hogy „a felkelő seregben szolgált minden egyén előállítandó és a hadsereg állományába osztályozás nélkül besorozandó". Valóságos hajtóvadászat indult meg a volt honvédek után, kik közül sokan inkább vállalták a bujdosó életet, hogy szegénylegényként, betyárként a Börzsöny rengetegeibe menekültek. Szeletzky György hites jegyző 1850. április 16-án kelt összeírása szerint a penci húsz honvédból is mindössze heten tértek vissza. Valamennyien jelentkeztek is a Balassagyarmati Verbung Commandónál szolgálattételre. Közülük hárman - Ország Istvány, Ország Márton és Zima Mihály – nyilváníttattak alkalmasnak. Mindhárman az 1848 szeptember 21-én tartott újoncösszeírás szereplői. A visszatértek közül négyen - Folt István, Novák Istvány, Ország Márton bajzsis és Chovanyecz Misa – alkalmatlanként mentesültek a további szolgálat alól. Tizenhárman vállalták inkább a bujdosást a császári mundér helyett, s nem tértek vissza szülőfalujukba: Kulman Mihály, Brhlik Jósef, Kotsis Istvány, Dobisz János, Horváth Pál, Bojtos József, Kromer Antal, Kotsi Antal, Sipitzki Pál, Jakabb Bálint, Beszki Istvány, Agárdi Pál és Viskus Imre.

A jelentés támogatásra javasolja Szrsen András 40 éves tüzér váci csatában mindkét lábát elvitte az ágyúgolyó, valamint Beszki István árván maradt leánykáját, Erzsébetet.

Egy forrás említi Grisza Ágost honvédzászlóst, aki az 1849. április 5-én Abonyban felszentelt honvédzászlót a huszonkét éves külföldi emigrációjában is megőrizte, majd a családjára hagyta mint nemes ereklyét.

1860-ban megszűnt a dézsma. 1873-ban itt is nagy mértékben pusztított a kolera. Az 1870/80-as években a próbafúrások jó minőségű kőszenet találtak.
A Pallas Nagylexikon ezt olvashatjuk a településről: „Penc, kisközség Nógrád vármegye nógrádi j.-ban, (1891) 981 magyar lak., határában igen jó fehér bor terem, 1893. pedig u. o. jó minőségü kőszenet találtak."

1911-ben így ír róla a nógrádi megyemonográfia: „Pest megye határán fekvő kisközség és körjegyzői székhely. Házainak száma 192, lakosaié 1131, a kik nagyobbára magyarok és róm. kath. és ág. ev. vallásúak. Postája és telefonja helyben van, távírója., vasúti és hajóállomása Vácz. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. A községhez tartozik: Barina-telep, Csurgó-telep (azelőtt Kosariszka Sándor-tanya) és Jóvíztanya. Jelenleg gróf Vigyázó Sándornénak van itt nagyobb birtoka. A községbeli úriházak közül az egyik, mely mintegy 600 éves, a Pencz családé volt, később a Prónayaké lett és most Welser Andoré, a második régi kúriát az Osztroluczkyak építtették, ez most Osztroluczky Miklós dr.-é. Az egykor báró Podmaniczky éle kastély jelenleg gróf Vigyázó Sándornéé. A Kámánházy-féle úrilak a XIX. század első felében épült; később a Kormos családra, szállott, majd Laczkó Adolf, azután Bencze György birtokába került és most báró Malcomes Jeromosé."

Az I. világháború elesett 31 hősének emlékét emlékoszlop hirdeti. Az emlékművet 1926 augusztus 15-én avatták fel.

Szőlőművelés évszázadokon át a legfontosabb gazdasági tényező volt a falu életében. Penci borvidékhez a nógrádi és a balassagyarmati járásnak mintegy 40 községe tartozott; de egész Közép-Nógrád hasonló minőséget adott egyforma fekvéseiben Szécsény községig.

A Vasárnapi Újság 1860. július 15-én hírül adja, hogy a szomszédos Csőváron tűzvész tombolt. A paplakon kívül még tizennyolc ház lett a lángok martaléka. A kár igencsak nagy volt, miután a helyiek közül jóformán senki nem volt otthon, mert a szomszédos penci határban lévő szőlőit művelték.

Nem csupán a szomszédos falvak lakóinak voltak szőlőbirtokai a penci határban. A Borovszky-féle monográfia Vácnál írja, hogy a „köznép földet mível és bort termeszt. A város határának legnagyobb része szőlőhegy. Noha a város területéből alig 2000 hold van szőlővel beültetve, a lakosság legelterjedtebb foglalkozása mégis a szőlőmívelés, mert a polgárok szőleinek nagy része a szomszéd (Csörög, Cseke, Pencz, stb.) határban van."
Az 1870-es években a penci szőlőbirtokosok a fővárosban, a Magyar utcában „Penczi bortermelők pincéje" néven raktárt tartottak fent helyi boraiknak.

A jó bort persze a helyiek is szerették. A Vasárnapi Újság 1854. június 11-én számában ír le egy tréfás esetet. „Pencz helységében hol ama jó borok termenek, minap egy furcsa dolog történt: Egy gazdaember kiment komájával lovát legeltetni; az út épen Rumany mellett vitt el (Rumanynak a pinczék sorait nevezik), de mivel torkuk kiszáradt, és a koma pinczekulcsa velök volt, elhatárzák a Rumanyt meglátogatni; de míg ők ott mulatoznak, azt gondolák, addig lovaik se szenvedjenek hiányt, azokat tehát bepányvázva egy rétbe bocsátották. Midőn már becsületesen bekaptak, haza vánczorgának; útközben a koma két lovat vesz észre a réten, figyelmezteté a másikat, nem jó lenne-e azokat behajtani, legalább hajtópénz fejébe holnap lesz pálinkára való, s ugy is tőnek. Másnap nagy megütközésökre tapasztalák, hogy saját lovaikat hajtották be, mellyekért 2 pftot voltak fizetni kötelesek. Rájok illik a közmondás: A ki másnak vermet ás, maga esik bele."

Shvoj Miklós így ír 1874-ben: „Lakosai leginkább bortermeléssel foglalkoznak, mely minőségre, de nevezetesen mennyiségére nézve e megyében legelső helyen áll. A szőlőhegy 1062 katasztrális holdat tészen. Boraikat legnagyobbrészt külföldre, de főképp Ausztriában adják el, meglehetős jó áron. A penci bor a kereskedelmi világban oly jó hírnevet szerzett magának, melyért sok más bortermő vidék méltán irigyelheti. Szántóföldje kevés ugyan és sárgaagyagos, de azért jó s bőven termő, szintén ilyen a rétje is. Erdeje tölgyes, kevés, de jó. Kár, hogy e valóban áldott határban ennyi a vízmosás. Lakosai munkásak és jóindulatúak. A közbirtokosságé."

Az egykoron méltán messze földön ismert penci bor pirosdinka és az ezerjó keverékéből készült. Ez a zamatos és testes borokat, felvidéki kereskedők szállították a legmesszebb vidékekre is. Az 1786-ban megjelent, Korabinsky-féle, német nyelvű lexikon írj, hogy a bányavárosokba is szállítottak belőle rendszeresen. Az egykoron méltán híres menyecskehegyi borról Mikszáth Kálmán is megemlékezik, s már a török korban szerepelteti azt. 

Végh József mkl

Felhasznált irodalom:

• Dr. Borovszky Samu: /szerk/ Nógrád vármegye, Országos Monográfia Társaság, Budapest, 1911.
• Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, Pesten, 1851.
• Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása, Budapest, 1977.
• Dr. Ladányi Miksa: Nógrád és Hont vármegye, Budapest, 1934.
• Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.
• Mocsáry Antal: Nemes Nógrád Vármegyének Históriai, Geographiai, és Statistikai Esmertetése, Pesten, 1820.
• Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendbeli táblákkal, Pest, 1857.
• Nógrád megye története I.-IV. kötet, Salgótarján
• Shvoj Miklós: Nógrád megye leírása (1874 – 1875), Salgótarján, 2006.
• Szarka Gyula: A váci püspökség gazdálkodása a török hódítás korában 1526 – 1686, Vác, 2008.
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, 1897.
• Tari Edit: Pest megye középkori templomai, Szentendre, 2000.
• Varga Lajos: A váci egyházmegye történeti földrajza, Vác, 1997.